A Fidesz „word-artos” plakátjáról sok szó esett már, egy rakás helyen szapulták az igénytelennek tartott kivitelezést. Ha a plakát nem is nyit új fejezetet a vizuális kultúra történetében, legalább átjön az az egyetlen tőmondat, aminek át kell jönnie – tudniillik, hogy itt az idő.

Az MSZP legújabb budapesti plakátjain a designnal nincs nagy baj, igaz nem is kockáztattak vele sokat. Ugyanaz a piros-zöld színvilág, ami a 2005 őszi imázskampány óta jellemzi a pártot (leszámítva a tavaly nyári, retrós tipográfiájú, nyilvánvalóan a tinédzserkorú nyugdíjasokat megcélzó anyagokat). Az egyéni jelölteket népszerűsítő plakátok nem is rosszak, a jobb-rosszabb szlogenekkel együtt segítik a névfelismerést, és az ismerősség érzésének megteremtését. Hozzák a kötelezőt.

A legújabb fővárosi plakát azonban elég zavarba ejtőre sikerült. A szokásos háttér előtt rögtön három óriásarc is méregeti az autósokat és járókelőket. Jó kérdés, hogy a budapestiek hány százaléka azonosítja helyesen Mesterházy Attilát, Kovács Lászlót és Horváth Csabát néhány tizedmásodperc alatt, ameddig a tekintetük találkozik a plakáttal. Kovács László szerepeltetése önmagában is érdekes választás. A nem elég nagy betűkkel szedett szlogen, „otthonunk, Budapest” sem orientálja túlzottan a megcélzott polgárokat.

Ha az volt a cél, hogy az MSZP főváros melletti elkötelezettségét sugallják, sokkal konkrétabban kellett volna fogalmazni. Szavakkal és képekkel egyaránt.