A magyar közélet búvópatakként előkerülő kérdése, hogy melyik párt mennyit költ a kampányra és az elköltött összeg vajon meghaladja-e a hivatalosan megengedett limitet.
Kevés szó esik azonban arról, hogy valójában mennyit számít a ténylegesen elköltött pénz – azaz a kérdést leegyszerűsítve: megvásárolható-e egy választási eredmény?
A rendelkezésre álló pénz és a hatékonyság összefüggésről kevés empirikus adatunk van. Annál is nehezzebb ennek a hazai feltárása, mert a pártok kampányköltéseiről csak becslések vannak.
Az USA-ban más a helyzet: az ottani „fund raisingnek” köszönhetően a pénzmozgás áttekinthetőbb és bár az merőben eltér a magyar gyakorlattól, némi tanulsággal azért szolgálhat.
A Freakonomics című könyvben (az egyik szerző Steven D. Levitt, főként az ő tanulmányaira épül a politikai kampányokkal kapcsolatos rész) ismertetett eszmefuttatás szerint az a közkeletű népi bölcsesség, hogy több pénz több szavazatot hoz, a számok alapján igaz: nagyobb valószínűséggel nyeri a kampányt az, akinek több pénze van. (Igaz, vannak ellenpéldák is: Thomas Golisano például, aki magánvagyonából 93 millió dollárt szórt szét három new yorki kormányzói kampány alatt, szerény eredményekkel.)
Két tényező együttjárása azonban nem feltételez okozati kapcsolatot. Annál is inkább, mert a könyv érvelése szerint (ami a legtöbb témában meggyőző, bestseller is lett) általában vagy annak a jelöltnek adnak az emberek pénzt, akit nyertes pozícióban látnak, vagy annak, akinek szoros versenyben esélye lehet a győzelemre. Így éppen azért lehet sok pénzük a jelölteknek, mert nyertes pozícióban vannak és nem azért nyernek, mert sok pénzük van.
Ezt alátámasztandó megnéztek néhány olyan választást (a kutatónak ugye ebben a témában nincs lehetősége a változók laboratóriumi elrendezésére), ahol ugyanazok a helyi jelöltek indultak egymással szemben, az egyedüli különbség az elköltött pénz nagysága volt.
Az eredmény: ALIG számít, hogy ki mennyit költ a kampányra. Ha a nyertes megfelezi (!) kampányköltségvetését, akkor is csak a szavazatok 1 százalékát veszti el, fordítva pedig: ha a vesztes meg is duplázza költségvetését, akkor is csak 1 százalékkal jobb eredményt tud elérni. Tehát: a lényeg az, hogy ki vagy (mennyire vagy megnyerő személyiség a választók számára), a többi érdektelen.
Miközben észrevehetjük a következtetés mélyen demokratikus szellemét, állapítsuk meg: bizonyára itthon mindez másként működik, meg országos választás esetén szintén más pályán játszanak a pártok és nyilván van egy alapvonal, amit azért érdemes megugrani (vö. „láthatónak kell lenni”). De mégis: a Freakonomics elemzése fontos figyelmeztetés arra, hogy a politikában ritkán működik a szimpla könyvelői szemlélet.
(Akit esetleg a szerzők részletesebb elemzése is érdekel, megadják a tanulmányaik elérhetőségét: Steven D. Levitt, “Using Repeat Challengers to Estimate the Effect of Campaign Spending on Election Outcomes in the U.S. House,” Journal of Political Economy, August 1994, pp. 777–98; Steven D. Levitt, “Congressional Campaign Finance Reform,” Journal of Economic Perspectives 9 (1995), pp. 183–93; and Steven D. Levitt and James M. Snyder Jr., “The Impact of Federal Spending on House Election Outcomes,” Journal of Political Economy 105, no. 1 (1997), pp. 30–53.)
